10. fejezet

 Halára rémültem, hogy valami baja esett. A zsebkendők a földön. A körülmények.
 - Tessék - pillantott fel. Elfolyt a sminkje, és szemei a könnyeitől csillogtak.
 - Anna! - kiáltottam fel megkönnyebbültem, melléültem, és a nyakába borultam. - Jól vagy? - érdeklődtem. - Mik ezek a zsepkendők?
 - Csak vérzett az orrom. Megkaptad az üzenetem?
 - Szerinted? A csaj már halára izgulta magát, a rendőrséget akarta hívni, hogy hol vagy. Azt hitte az udvarlód elrabolt - válaszolt helyettem Liz.
 - Nem rabolt el. Esélye se volt rá... - sírta el magát. Valószínűleg sokadszorra.
 - Mi történt, Anna?
 - Nem jött el. Tíz percig vártam, utána küldtem neked üzenetet. Aztán ti sem jöttetek még vagy húsz percig. Utána idejöttem.
 - Sajnálom - simítottam meg a vállát. - Gyere. Haza kéne mennünk - fogtam meg a karját -, holnap suli, hétvégén koncert. Túl fogod élni. Az is lehet, hogy csak nem ért rá.
 - Igen, bármi megtörténhet! - helyeselt Liz is.
 - Gyere, kicsim! - felhúztuk, és lementünk a kocsihoz.
 - Honnan van kocsitok? - meredt ránk értetlenül.
 - Lucy rávett, hogy kérjem el William Bushtól, azért, hogy gyorsan ideérjünk. Azt hittük nagy bajod van. Máskor ne az írd, hogy S. O. S.! Oké?
 - Jó, rendben. Bocsánat lányok!
 - Nincs semmi baj. A lényeg, hogy rendben vagy! - mosolyogtam rá.

 Három nap múlva koncert, már annyira várom! A csajokkal nem is tudunk másról beszélgetni.
 Csak egy téma van: az, hogy a kedvenc bandánk koncertjén tombolhatunk. Azon belül vagy az, hogy mit vegyünk fel, vagy az, hogy mi kell még a plakátolra, vagy az, hogy... Na jó. Nem untatlak titeket. De mostmár amúgy is értitek mire célzok. Három nap és látom őket a színpadon, méghozzá élőben. Nem csak egy másik fan felvételéről, hanem a szemeimmel. Az utcán már láttam őket. Kiszállni a kocsiból, bemenni valahova. Itt, Londonban, már nagyon sokan látták így őket... De ez nem az igazi, nem éneklés
 Szóval igen. Be vagyok zsongva. Nagyon várom. Elizabeth, és Anna is ugyan így érez, szóval nem vagyok zavaró tényező...

 Azt hiszem az igazgatónknak szokásossá vált, hogy órán behív az irodába. Igen, természetesen engem és Lídiát. Ki gondolta volna? A végén nem fogom kibírni, ha nem recseg az én nevem a falra szerelt rádióból.
 Az iroda előtt megálltam, és kopogtam. Amikor szólítottak beléptem. Lidia már ott ült a kanapén, most nem eggyütt volt óránk, és hamarabb ért ide. A szemben lévő széken pedig Mr. Diamonds ült. Az igazgatónk hellyel kínált, úgyhogy leültem a dívány másik végébe.
 Amikor elhelyezkedtem, a szemben lévő székről felkelt Mr. Diamonds, ránézeránézet Wilsonra, majd ismét felénk fordult.
 - Lányok, jó hírrel szolgálhatok - nézett ránk komolyan, miután hátrodobta a rózsaszínű sálját, hogy körbe csavarja a nyakát. - Azt kell mondanom ugyanis, hogy megvannak az időpontjaitok a lemez bónusz számának felvételéhez! - előhúzott a zsebéből egy papírt, átfutotta a ráírtakat, ránézett a dirire, majd megint vissza ránk. Ezt még kétszer eljátszotta. Kezdtem feszült lenni. A kezeimet a combom alá gyűrtem, és úgy hintáztattam magam.
 Oldalra néztem, hogy vajon Lídia hogyan viseli. A kifejezéstelen, de valamilyen módon lenéző tekintetével találtam szemben magamat. Mégis hogy bír ennyire nyugodt maradni egy ilyen helyzetben?! Lehetetlen...
 Aztán végre megszólalt a Mr., és befejezte tekintetének idegesítő ugráltatását.
 - Először Lindus-mindus ra kerül sor - az említett elfindorodott a becenév hallatán. - Szombaton tízkor találkozunk ezen a címen - megint a zsbébe nyúlt, kivett lét kártyát, és az egyiket odanyújtotta "Lindus-mindusnak". - El ne felejts ott lenni időben!
 Szombaton, oké... Akkor nekem biztos nem akkor lesz, ez az! Az egyetlen félelmem az volt, hogy egyszerre lesz a kettő, és az egyikről le kell mondanom...
- Na, igen. Drága Pöttöm Pannám - pillantott felém. Ez komoly? Oké, hogy kicsi vagyok, de nem ennyire. Magba fojtottam valós érzelmeim és rámosolyogtam. - Neked este lesz, sajnos nyolcnál előbb nem tudtalak rakni, tessék a cím - a kezembe nyújtotta a papír, de rá sem néztem.
 Este. Melyik este. Ugye nem? A szemébe akartam nézni, de ő már Wilsonnal beszélgetett valamiről. Megköszörültem a torkom.
 - Elnézést, Mr. Diamonds! - a legtárgyilagosabb hangnemem vettem fel, a hozzá járuló arccal. Ezzel próbáltam elrejteni a hangom remegését. - Mégis melyik este? Szombaton?
 - Persze kis bocifülem! - Hogy mivan??? - Szombaton nyolckor, elég egyértelmű, nem? - meredt rám kérdőn.
 - Azt hiszem ezzel lesz egy kis probléma - jelentettem ki. - Ugyanis nekem programom van. Egy koncertre vagyok hivatalos.
 - Jajj-jajj, ez a szeszélyes fiatal felnőttke! - sóhajtott. - Az ifjú korban jár már, s mégis olyan, mint egy kis tinédzserke... Jajj-jajj!
 - Ezt nem értem.
 - A Little Mix menedzserével is egyeztetni kellett az időpontot, ezért került ilyen késöre. Az én két nyuszikámnak egyszerre kell kidobniuk a lemezkét a húspiacra! Viszont a te párodnak csak most jó. Két hónappal később lehetne a köblvetkező alkalmas időpont ahol minden összeegyezkedik!   Így már érthető vagyok? - bólintottam. - Sajnos a szőke lánynak is le kellett mondania egy koncert mehhívást miattad, így te is megteheted, nem?
 - Igen, azt hiszem... - sóhajtottam.
 - Nagyszerű! - tapsolt eggyet, aztán el kezdett tűrkálni a fekete aktájában.
 - Jól van lányok, akkor mehettek! - mosolygott ránk Mr. Wilson.

 Lídia lépett ki először az ajtón, mögötte én. Magamban mormogtam, még mindig a sokktól:
 - Pöttöm Panna, bocifül, fiatal felnőttke, nyuszika... - aztán eszembe jutott az, hogy valószínűleg nemehetek a koncertre. - Mégis miért?
 - Jajj, hogy miért... - nézett rám lenézően a 'tökéletesség királynője'. Olvas a gondolataimban? - Egyértelműen meleg... - Ja, még sem. Ez megnyugtató. - ...minden jel arra utal. Rózsaszínű sál, idétlen becenevek, és már-már túlzottan divatosan öltözködik. Nem 'menő menedzser vagyok' stílusban. Inkább az a 'helló, én egy gazdag menedzser vagyok, és a nők nekem olyanok mintha a lányaim lennének' - vinnyogott, miközben megállt, hogy bevárjon.
 Mi történik itt? Lidia Christina Taylor, "az amerika elnök lánya", megállt, hogy bevárjon, és rendesen tudjunk beszélgetni. Ilyen sem történik mindenkivel!
 - Biztos vagy ebben? - kérdeztem.
 - Igen, bár lehet, hogy csak tetteti. Ez tipikus a zenei- modell- satöbbi- menedzsereknél, meg a féfi divattervezőknél is.
 - Azért beszélnek olyan furcsán? - hogy ez nekem miért nem jutott az eszembe. Mellesleg amikor ilyen kedves, pontosabban nem ennyire undok, akkor nagyon szerethető.
 - Igen, ez egyértelmű, nem? - bólintottam, így tényleg van alapja. - Egyébként meg miért is beszélgetek veled? - vetett rám egy undorodő pillantást.
 - És visszatért - sóhajtottam egy nagyot.
   "Hé, Lucy! Üdv a valóságban, ahol Lídia csak azzal kedves akivel akar, és én nem mehetek a kedvenc bandám koncertjére, mert elkezded valóra váltani az álmod!"
 Hát nem ironikus?

 Egész nap szótlan voltam. Anna és Liz egyáltalán nem értettek. Nem mondtam nekik semmit.
 Amikor beléptünk a szobánkba vidámság fogadott. Csak úgy áradt belőle. Poszterek a falon - főleg One Direction-ös -, vidám színek - igen ráfestettünk, de hát művészetiesek vagyunk, nem (?), és ha kiköltözünk lefestjük -, egyszerűen három barátnő lakhelye.
 - Miért vagy ilyen lehangolt? - nézett rám Anna.
 - Igen, mi történt az irodában? - kapcsolódott be Liz is. Éreztem. Lerogytam az ágyra.
 - Lucy, mi tette tönkre a hétvégén koncira mehyünk kedvedet?
 Kész. Vége. Hiába vagyok magabiztos foatal felnőttke, egy igazi, bocifül-nyuszi-pöttömpanna. Nem viseltem el. Sírni kezdtem. Szép kifejezés, igen. Bár jobban illik ide a bőgni szó. Nem hagyhattam őket kétségek között, szóval megpróbálkoztam egy értelmes válasszal.
 - Lányok... Én (hüpp)... Nem mehe... (hüpp-hüpp) mehe... (kicsit nagyobb szünet, mint két "hüpp-hüpp") Nem mehetehek el...
 - Mégis miért nem? - mind a kettőjük hangjában éreztem a megdöbbenést és a felháborodást.
 - Mert akkor vesszül fel a... a CD utolsó számát.
 Annára borultam. Rögtön átölelt, Liz pedig simogatni kezdte a vállamat. Mintha rögtön két anyával több lenne. Egy idő után az egyik 'anyukám' (Elizabeth néni) elment, hogy hozzon nekem teát. Én pedig kitartóan sírtam Anna vállán.
 Aztán Liz vissza tért Wiliam Bush és Mercedes Clark társaságában.
 Mi lesz még itt?...