A saruimat levettem, és kihúztam az előbb a szobámban a görkorcsojámba becsúsztatott cicás zoknikat. Körülbelül hat óra előtt néhány perccel jöttem le az emeletről. A tisztító hétkor zár, és negyedórára vagyunk onnan. Mellettem egy papírzacskóban a fenséges Lidiának a kasmírpulcsija hevert. Felhúztam a zoknikat, majd a "járműveket". A járművem piros, fehér csíkos szépség. Tépőzár ragad, csat pattan és kész. Nem valami széles az élőtér. De mint említettem - ha az ajtóval szemben állunk - van jobb oldalt két pad. Ezekkel szemben pedig egy megörzőszekrény.
Remek ötletnek tartom. Benne vannak a kulcsok, így a látogatók - akik bejelentkeznek portán - nyugodtan belepakolhatnak. Meg mi is. Ezüstüös szürke az egész, és öt emeletes. Egy emeleten öt rekesz van, nem olyan nagyok. A hetesből kihúztam a kulcsot, és belehelyeztem a cipellőimet. Kigurultam az ajtón és körülnéztem. Viszonylag forgalmasabb utcán van a kollégiumunk, de most alig jártak rajta. Anna az út szélén ült, ott vette át a görkorcsolyát. Neki van egy találkozója utána fél nyolckor egy közelebbi plázában egy titkozatos idegennel. Imádjuk az állatokat, úgyhogy a szembenlévő néni bulldogját is magunkhoz vettük. Majd Anna megvár engem kint vele én pedig haza hozom. Egy fekete rövidnaci volt rajta, egy marihuána leveles fehér pólóval. Sohasem nyúlna se ő se én kábítószerhez, de jól állnak hozzá az ilyen "vagány" ruhák. A karjain amúgyis van egy "kevéske" tetoválás, meg a lábán is. Lényegében a póló a kiegészítő ezekhez. A fején egy Lakers-ös simlissapka volt hátrafordítva. Fekete fehér térdzokni kandikált ki a szürkés árnyalatokban játszó görkori alól. Éppen becsatolta az utolsó csattot.
- Anna! - kiáltottam neki vidáman. Hátrafurdult és rámmosolygott - Mehetünk kérdeztem? - nem válaszolt csak felnyújtotta a kezét. Odagurultam hozzá, megfogtam a kezeit és felhúztam.
- Na, menjünk!
Elindultunk az utcán a kutyussal. Boldogan csóválta a pici farkincáját, ahogyan futott. Nagyra nyitotta száját, ahogyan a memetszél jött.
- És kivel találkozol? Ne titkolózz, olyat nem szoktunk!
- Jó. Emlékszel, amikor múltkor nem jöttél el velem shoppingolni? - nézett rám mérgesen.
- Ja! Ez egy célzás. - kifújtam a levegőt, mélyen belélegeztem. Bűnbánő arcot vetettem rá - Oh, Anna. Tanulnom kellett! Kérlek, bocsásd meg nekem, de egy ily szegény polhárnak a megélhetéséért kell tanulnia!
Elnevette magát. Aztán én is.
- Álljunk meg! - fulladozott.
Elfordultam töle, majd amikor kihevertünk az előző alakításomat újra felé fordultam.
- Szóval. Ki az?
- Dylan-nek hívják. Az egyik lemezboltban dolgozik - nem nézett rám, csak az aszfaltra, amin gurultunk. Biztos voltam benne, hogy elpirult. A sejtésem beigazolódott, mert rámnézett, és elmosolyodott.
- Dylan? Aranyos név - kacsintottam rá. - És milyen?
- Hát. Nem is tudom. Nem egy tipikus "szépfiú". De valamiért nagyon szimpatikus, és...
- És a többi ma kiderül. Na de húzzunk bele! - invitáltam.
Öt perc múlva értünk a tisztítóhoz.
- Várj meg. Gyors leszek! - egy puszit nyomtam Anna arcára.
Beléptem az üzembe/boltba. Kinek, hogy tetszik. Odamentem a polthoz, és beálltam a nem túl hosszú sorba. Olyan hárman voltak előttem, de úgy számítottam, körülbelül egy-egy ember öt-tíz percig időzhet el. Lehet, hogy túlóra lesz ebből a dolgozónak.
Valaki bejött, hallottam a szélcsengőt az ajtónál. Nem néztem hátra. Hiszen mimdegy nekem, hogy kijön be. Inkább elkezdtem nézegetni a ruhákat, amelyek felkasztva vártak a tisztításra, vagy a tulajdonosukra. Közben mögém állt az előbb érkező is a "pácienssel". Ezt onnan tudtam, hogy véletlenül megbökött. Tovább nézelődtem, és megint éreztem, hogy egy ujj a hátamba fúródik. Most erősebben. Megfordultam, és szembekerültem William Bush-sal.
- Szia - mosolyogtam rá.
- Oh, akkor tényleg te vagy, és Anna áll odakint. Igaz?
- Öhm, igen. Mégis ki lennék? - tényleg nem értettem a kérdését. Ki más lehetnék?
- Ja. Hát nem tudom. Csak, na. Annyira nem ismerlek. Csak látásból, szóval...
- Oké - nevettem el magam, de mivel durcásan nézett rám inkább abbahagytam, s kérdést intéztem hozzá. - Miért bökdöstél?
- Hát, csak mert, ezt Eliz-nek küldöm - és egy levelet nyújtott felém. Elakadtam. - Beakartam neki adni, de így jobb lesz, ha te teszed.
- Várj, álljunk meg egy percre. Ki az az Eliz?
- Elizabeth Tonkin. Nem a barátnőd?
- Jaaa! Hogy így Eliz. Bocsi, én Elizabeth-nek, vagy Liz-nek szólítom. Nem gondoltam, hogy máshogyan is becézik - lenézett a földre.
- Akkor, odaadnád neki? - nézett rám.
- Igen, persze. Nem tudom, hogy mit fog szólni, meg, hogy mi van a levélben, de nem ígérek semmit sem - mosolyogtam rá.
- Köszi.
Előre fordultam, már csak egy ember állt előttem, aki fizetett, majd köszönt és elment. Odaugrottatam a fiúhoz és hatalmas mosolyt helyeztem az arcomra.
- Helló! Egy kasmír pulcsit hoztam tisztításra - ezt azért mondtam, mert itt javítanak is. Két üzem van egy helyen.
- Rendben - átvette a csomogot és számolt. Kifizettem az előleget, elköszöntem, s kigurultam az utcára. Anna felém fordult, és nyújtotta a pórázt. Átvettem, köszönt és meg akart fordulni, de elkaptam a karját. - Hé, nézd! - odanyújtottam neki a levelet.
- Mi ez? - pásztázta a lapot.
- Egy levél Liz-nek? - kérdeztem vissza, hiszen a borítékon egyértelműen rá van írva a neve.
- Öhm, és mit csináljak vele? - bambult rám még mindig értetlenül.
- Mit, mit... Nézd meg a feladót, kérlek!
- William Bush?! Mit keres ez nálad - ekkor nyílt az ajtó, és az említett lépett ki rajta. Biccentett felénk eggyet, úgyhogy mi is intettünk. - Mikor ment ez be.
- Említette, hogy nem vetted észre, mellesleg, ő adta nekem odabent, hogy adjam oda Liz-nek
- Így már gondoltam. És odaadod?
- Pont ezt szerettem volna tőled megkérdeni, mert tényleg nem tudom, hogy mit csináljak.
- Szerintem ad oda neki, amúgyis a legvárhatóbb reakciója az, hogy széttépi.
- Igazad van - nyomtam egy puszit az arcára és elindultam a kutyussal eggyütt.
Amikor visszaértem kivettem a megőrző szekrényből a sarum, és gyorsan átkaptam. Berohantam a hallba, köszöntem a recepciósnak, felrohantam a lépcsőn, és megálltam az ajtónk előtt. Halkan kopogtam, de mivel nem kaptam választ előhalásztam a kulcsomat.
- Miért nem kopogtál? - kérdezte Liz, aki, mint kiderült benn volt a szobában. Fent feküdt hason az ágyon, és valamiben elmerült a laptopján.
- Kopogtam, csak nem hallottad - felült, és felémfordult.
- Szia, Luc! Mi van a kezedben? - észrevette, most már muszáj lesz odaadnom.
- Neked hoztam.
- Nekem? - felcsillant szemmel huppant a létra mellé, és lelógatta a lábait. - Kitől jött?
- William Bush a feladó neve - egy fintor jelent meg az arcán, és visszarántotta a lábait.
- Legalább egy esélyt adj neki - tiltakozó arcall mutatta, hogy nem. - Elizabeth Tonkin, elolvasod a levelet, vagy nem vacsorázhatsz!
- Jajj, könyörgöm, te is tudod, hogy nem bírom az a fiút! Lehetetlen megférni vele! És amúgy sek te döntöd el, hogy vacsorázok-e vagy nem.
- Figyelj. Elolvasod. Nem halsz bele. Legrosszab esetben széttéped, és kidobod, vagy lehúzod a wc-n!
- Hajj, add ide és hadj békén! - az a hatalmas sóhaj ami feltört belőle. De! Elértem a célomat. Győztem! Viszont úgy döntöttem, hanyagolom a témát.
- Egyébként min ügyködsz?
- Ha tudni szeretnéd a francia beadandómat csinálom - pipiskedtem, így láttam, hogy a levél is előtte fekszik. Megcsörrent a telefonomon a What makes you beautiful első néhány üteme, ami azt jelzi, hogy SMS-em jött. - Ki az? - kérdezte Liz, de nem fordult felém.
- Anna - néztem rá a telefonomra. Megnyitottam az üzenetet, és ijdten néztem fel.
- Na, mit ír? - most már felém fordult, és észrevette a rémült arcom. - Lucyy! Mit írt?
- S. O. S.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése